Miért nincs magyar kolbász, tejföl, juhtúró és uborka Európa polcain?
írta: Nemzeti vélemény ; 2011.11.05. 12:36
Vannak helyzetek, amikor a józan észt semmilyen szakértői vélemény nem tudja legyőzni. Erről volt szó jó három évvel ezelőtt egy brüsszeli idegenforgalmi konferencia utáni szűkebb körű beszélgetésen, amikor egy montenegrói turisztikai szakember arra a kérdésre, hogy ha Indiától kezdve Montenegróig jót tesz egy adott országban a turizmusnak, ha a globális televíziókban eladják varázslatos tájaikat és helyeiket, akkor a magyar szakembereknek miért nem jut eszébe ugyanez? A magyar helyzetet a felszínesnél jobban ismerő montenegrói hamiskásan mosolyogva azt mondta, „a CNN és a BBC nem ad vissza tíz százalékot a reklámpénzből”. De ez a múltban volt, és a montenegrói nyilván viccelt – szakembereink pedig már fel is vették a kapcsolatot a világ-televíziókkal.
Szakemberek ugyanígy nyilván száz okát is tudják adni annak, hogy miért nem találhatók olyan magyar élelmiszerek a nyugat-európai szupermarketek polcain, amelyek sokak szerint egyértelműen jobb ízűek az ott található produktumoknál. Aki erre azzal vág vissza, hogy más ízlik a székelykáposzta-falónak, mint a paella-imádónak, hatalmasat téved: a görög fetasajttól kezdve a pármai sonkán át a norvég lazacig a legkülönbözőbb országokban egyformán drágább a felsoroltakból a jobb minőségű, illetve jobb ízű változat. Az igaz, ha valaki általában nem szereti a sajtokat, a korzikai U Fiumorbótól ugyanúgy idegenkedni fog, mint az edamitól, nem is szólva a pálpusztaitól, de a sajtfogyasztók nem véletlenül fizetnek többet minden országban a minőségileg jobbnak ítélt változatért, és ugyanaz a besorolás van érvényben Ausztriában, mint Portugáliában vagy Magyarországon. Ugyanígy van a különböző országokból származó azonos termékekkel: nincs a földkerekségen olyan szupermarket, amelyben például a belga ardenneki sonkáért ne kérnének kevesebbet a spanyol Serrano sonkánál.
És most térjünk rá a magyar termékekre, amelyek vagy egyértelműen (és most a jó minőségűekre gondolunk) jobbak a Nyugat-Európában kapható élelmiszercikkeknél, vagy ott egyáltalában nem léteznek, holott a magyarországi népszerűségük láttán feltételezhető, hogy igen nagy karriert futhatnának be, ha megismernék ízüket.
És most térjünk rá a magyar termékekre, amelyek vagy egyértelműen (és most a jó minőségűekre gondolunk) jobbak a Nyugat-Európában kapható élelmiszercikkeknél, vagy ott egyáltalában nem léteznek, holott a magyarországi népszerűségük láttán feltételezhető, hogy igen nagy karriert futhatnának be, ha megismernék ízüket.
Vegyük először a kolbászt. A napokban vakpróbán sikerült „versenyeztetni” egy svéd, két olasz és egy német vendég előtt egy közeli szupermarketben kapható legjobb spanyol (chorizo) és egy portugál kolbászt (salsicha). A magyar vetélytársat egy hazai bolthálózatban vásárolt békési vastag kolbász képviselte. A kiértékelés egyhangú volt a magyar áru mellett: a „hol vetted, ez fantasztikus”-tól „az ilyen jót még nem ettem”-ig terjedt.
Ha pedig ez ilyen osztatlan örömöt váltott ki e külföldiekből, akkor kérdés, miért nincs magyar kolbász abban a Brüsszelben, ahol csak uniós tisztségviselőből harmincezren vannak, akik ha megszeretnek valamit, az íz utáni vágyat magukkal viszik az unió valamennyi országába? De nem csak száraz kolbászról van szó. Miért nem lehet reprodukálni a régi idők „kettő-nyolcvanas” lecsókolbászát? Akkor, amikor Belgiumban most kezd tarolni e kategóriában a lengyel Krakowska? S miért nem exportálunk magyar tejfölt Európába akkor, amikor az a magyar háziasszonyok szerint páratlanul ízletes? Miért nincs magyar juhtúró a határainkon túl akkor, amikor Nyugat-Európa élelmiszer-áruházaiból ez a csodálatos termék egyszerűen hiányzik? Miért nem tudunk a lengyelekhez hasonlóan tartósítószer nélküli savanyú/kovászos/ecetes uborkát exportálni mi is akkor, amikor az édes (cukrozott) uborkából a választék végeláthatatlan, míg a cukor nélküliből számos nyugat-európai országban Lengyelország egyeduralkodó?
A jogos kérdések miatt különösen érdekesek a parlament agrárbizottságának szerdai ülésén elhangzottak, ahol egyebek között a magyar termékek külföldi piacra jutásában közpénzzel segédkező Agrármarketing Centrum (AMC) számolt be idei tevékenységéről. Eszerint idén a számos olyan belföldi kiállítás mellett, amelyeken külföldiek is szép számmal vettek részt, Németország több városában, Romániában, Franciaországban és Szerbiában állítottunk ki magyar élelmiszereket. Tegyük hozzá, hogy ez nem túl sok hely, de hát tudjuk, válság van. A Vidékfejlesztési Minisztérium irányítása alá tartozó szervezet képviselője a bizottsági ülésen mindehhez azt is hozzátette, hogy bár az elégedett érdeklődők szép számmal megjelennek a külföldi bemutatókon, vásárokon, mégis, mindez félsiker, mivel a bemutatók végeztével a magyar termékek általában eltűnnek a vásárlók elől, és később – kevés kivételes esetet leszámítva – sehol sem tudják őket megvásárolni. Vagyis az illetékes marketingszakember szerint nem elég csupán a kóstolás, a piacra jutás körülményeit is meg kell teremteni.
Kérdés azonban, hogy e cél eléréséhez a konkrét lépések megtétele kiknek a dolga igazából, s hogy ebben az állam mennyire tud részt venni, vagy milyen mértékben várható el, hogy részt vegyen. Mert azt tudjuk, hogy a kitűnő élelmiszereket lelkiismeretesen termelő hazai vállalkozásoknak, beszállítóknak egyre kevesebb a pénzük a magyarországi kereskedelmi láncok velük szemben elfogadhatatlan magatartása miatt, egy a bemutatókon való sikeres részvétel viszont mindenkinek hasznot hajtana. A vállalatoknak és az országnak, az államnak és nekünk, állampolgároknak is. Mivel a puding próbája az evés, ezért is üdvözlendő, hogy a legnagyobb magyar élelmiszerlánc, a CBA négy nyugat-európai metropolisban, Párizsban, Berlinben, Brüsszelben és Londonban ingatlanokat keres azon boltjainak, amelyekben hazai termékeket kíván árulni. A nyitás azért várat még magára, mert a megfelelő helyek ára e városokban a csillagos egekben van, azaz ránézésre sem kis feladat fellelni őket. Az első bolt várhatóan jövőre, Berlinben nyílik meg. Az pedig remélhető, hogy a CBA kivétel nélkül a valóban a hazai alapanyagokból készült, kitűnő magyar élelmiszereknek ad helyet, ami itthon a külföldi láncokéhoz hasonlóan az ő bolthálózatának kínálatára sem jellemző.
Ugyanakkor Nyugat-Európáról jogosan feltételezhető, hogy vevő lehet a jó magyar termékekre is, még ha e pillanatban úgy tűnik is, hogy az élelmiszerek beszerzése során a kereskedőik mintha Magyarországot teljesen elkerülnék. A látszat azonban csal, amire többek között az átcímkézési gyakorlat mutat rá. Egy példa: a franciák és a svédek kizárólag lengyel kereskedőktől hajlandók vásárolni magyar dinnyét, ami azután átcímkézve, vagyis nem magyar termékként kerül a fogyasztók asztalára. Az egyik legnagyobb hazai dinnyetermesztő, a jászapáti Pócs János közvetlenül is próbálkozott a franciáknak eladni, akik azonban mondvacsinált okok miatt visszadobták az áruját, s arcpirító trükközéssel még kártérítést is a nyakába varrtak. A termelő ekkor ismerte meg a francia kereskedők ellenszenves és ellenséges hozzáállását és a lengyel agrárlobbi iszonyatos, egyben bámulatos érdekérvényesítő képességét, és szűrte le azt a következtetését, hogy hiába termel tökéletes dinnyét. Vagy lengyel közvetítőkön keresztül jut el az általa kiszemelt külföldi piacra, vagy sehogy. Az előbbit választotta, és lám, a nyugati piacoknak semmi bajuk a fogyasztóik előtt titokban tartott magyar termék minőségével.
Végül álljon itt egy általános érvényű példa arról, hogy a megfelelően kiválasztott marketing és a gondolkodó kereskedők együttműködése eredményes lehet. Hazai gazdák az üdítőitalokéhoz hasonló házitej-automatákat állítottak föl kisebb-nagyobb itthoni városokban. A kereskedők először helypénzt kértek a gazdáktól, ám nemsokára ingyen adták nekik a lehetőséget. Ma pedig már ott tartunk, hogy a boltosok fizetnek a gazdáknak, ha automatákat működtetnek náluk. Azért, mert az emberek időközben rájöttek, hogy a házi tej sokkal finomabb, ezért elfordultak a zacskóban és papírdobozban árult, teljesen kizsigerelt, tejnek látszó ipari kotyvalékoktól, ami egész Magyarországra jellemző. És a kereskedők boldogan látták, hogy abban a boltban, ahol ott a házi tej, mást is vásárolnak. Magyarán a gazdák a fogyasztók érdeklődésének felkeltése után nem hiányt teremtettek, hanem azonmód és rendszeresen hozzáférhetővé tették a minőségi árut, majd türelmesen vártak. A kereskedők pedig végre újból rájöttek arra, hogy kiváló minőséget árulni megéri, sőt, többlethasznuk is származhat belőle. És talán ez lehet a legcélravezetőbb módszer, amely a külföldieknél is beválhat.
(forrás: D. Horváth Gábor és Lovas István írása - mno.hu)
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Partnerek
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
